04. Chapter

Sziasztok Bébik! <3 

Hülye köszönés lvl 100 :D Mindegy, hagyjuk. Először is, meg szeretnék kérni mindenkit, hogy: Szavazzon, hogy mikor legyenek a részek! 

Köszönöm szépen az édes komikat, nem győzöm elégszer mondani, hogy milyen sokat jelentenek! Köszönöm a 19(!!!!) feliratkozót! *.* De komolyan..

Megpróbálom rendszerezni a részeket, úgy, hogy hetente egyszer hozzak, így megfelelő hosszúságúakat tudok írni. 

A részről még annyit, hogy ebben megtudhatjátok, miket szokott Jace a barlangban csinálni, és hogyan került be Fallon a tanács tagjai közé.

Jó olvasást! :) xX

                  ~Jonathan szemszöge~   

   

Nem hiszem el! Hogy képzelte, hogy csak úgy követ engem? Tisztán és érthetően elmagyaráztam neki, hogy maradjon a házban, ki se tegye a lábát a küszöbön, de ezek szerint más módszerekhez kell majd folyamodnom. Ő olyan ártatlan, mindig ezt látom, mikor a szemébe nézek. Tudatlan. Nem tudja, hogy a tettei komoly bajba sodorhatják őt, sokkal jobban kéne vigyáznom rá. Ezt megfogadtam annak idején az édesanyjának. Most jut eszembe, miért szólította azt a nőt édesanyának? Talán… talán az asszony nem mondta el neki? Lehetetlen, hogy nem tud róla!

Halántékomat vakargatva néztem, ahogyan Fallon magzati pózban alszik az ágyon. Megígértem neki, hogy előkerítjük a barátját, de egyelőre még azt sem tudom, hogy hogyan fogom őt megvédeni, úgy, hogy a saját testi épségemre is tekintettel kell, hogy legyek. Ki kell eszelnem egy tervet, de nagyon sürgősen.

Hátat fordítottam az édesen szuszogó lánynak, majd a barlang felé vettem az irányt, a lehető leggyorsabban oda akartam érni. Most már többször a hátam mögé pillantottam, rendesen meggyőződve arról, hogy tényleg senki nem követ. Amint elértem a barlanghoz, azonnal a kis asztal elé léptem, ahol a befejezetlen folyadék volt. Ahhoz, hogy igazi varázsló-boszorkány legyek, felülmúlhatatlan képességekkel megáldva, meg kell innom a „kotyvalékot”. Ez a fajtánknál létfontosságú, hisz aki huszonöt éves koráig nem kapja meg, vagy nem készíti el, örök életére ember marad. Én szerencsémre még pont beleférek a lenyűgöző huszonhárom életévemmel. Ez az átka a boszorkányságnak, rengeteg megpróbáltatáson kell keresztülmennünk ahhoz, hogy teljesen „kifejlődjünk” és használni tudjuk a képességeinket. Édesapám már kiskoromban megtanította, hogy hogyan készítsem el az effajta likőröket, addig kényszerített a főzésére, míg szempillantás alatt el nem tudtam készíteni.

Lassan hozzáadtam az összes adalékot, felforraltam a folyadékot, majd forrásponthoz közeli állapotban fogtam, és az egészet lefolyattam a torkomon. A fájdalomtól felordítottam, szinte marta a torkomat, a lélegzetem is elállt. Hirtelen a lábaim reszketni kezdtek, majd hamarosan felmondták a szolgálatot és a földre estem. Nem ájultam el. Még.

Kis idő múlva az érzés alábbhagyott, de beszélni még mindig képtelen voltam. Lassan felküszködtem magam álló helyzetbe és görnyedten, de visszaballagtam az íróasztalomhoz. Azonnal papírra vetettem, hogy milyen hatással volt rám az elixír, és azt is, hogy miként készítettem el, egyes anyagokból mennyit adtam hozzá. Miután végeztem, oldalra fordultam és kezeimet térdeimen pihentettem, fejemet pedig lehajtottam. Megpróbáltam visszahozni a normális légzésemet. Hamarosan teljesen normalizálódott a helyzetem, bár halkan, de tudtam beszélni, ezért visszaindultam a házhoz, hogy újra átgondoljam, miképp akarom kiszabadítani a fiút. Bár nem volt ínyemre a dolog, mégis belementem, hisz a legfőbb dolog az, hogy Fallon boldog legyen. Melegséggel tölt el, mikor mosolyogni látom, és mikor tudom, hogy boldog.

Nagyokat lépkedve siettem az otthonomhoz, egy kicsit még mindig kábult voltam az italtól, de megpróbáltam minden erőmet összeszedni. Ha Fallon nem lesz ott…

Beléptem a házba, majd egyenesen a kis szoba felé vettem az utam, ahol legutoljára a lányt hagytam. Hirtelen nyitottam ki az ajtót, majd szinte hallottam, ahogyan a hatalmas kő leesett a szívemről. A lány az ágyon ült, nagy szemeivel engem vizslatott.

- Hol voltál? – kérdezte gyengéden, szinte alig hallhatóan.

- Az nem a te dolgod – korholtam le, majd leültem a kis fotelba, szemben az ággyal. Lábaimat keresztezve felraktam az üvegasztalra, majd hirtelen újra Fallon-ra néztem és feltettem egy gyors kérdést, mely nem hagyott nyugodni.

- Hogyan kerültél be a tanácshoz? Oda… ott csak öregek vannak – kezdtem tudakolni, a fejemben elég sok volt a szürke folt, ha a lányra gondoltam.

- A nagyapámat megölték egy harcban, és mivel apám is meghalt, nekem kellett átvennem a helyét – felelte lehajtott fejjel. Összehúztam a szemeimet, majd kézfejemet kezdtem vizsgálni, mintha valami érdekes lenne rajta.

- Őszintén, miért akartál leugrani? - kérdeztem habozás nélkül. Végig sem gondoltam, máris kimondtam. Nem felelt.

- Niall milyen körülmények között élt? – tettem fel az újabb kérdésemet, kíváncsiságomat nem tudtam leplezni. A lány szúrósan nézett rám, mire én felhúztam egyik szemöldökömet. Most mi van, csak egy egyszerű kérdést tettem fel!

- A családja dúsgazdag és nem nézik jó szemmel, ha nálunk tölti az időt, emiatt már rengeteg vitájuk volt – nevetett keserűen, hangján éreztem, hogy mihamarabb be akarja fejezni ezt a beszélgetést. Bólintottam, lábaimat nehézkesen vettem le az asztalról, felálltam a fotelból, majd az ajtó felé indultam. Kicsit megszédültem, az elixír erős hatása még mindig a testemben lappangott, még mindig kábultnak éreztem magam minden egyes mozdulatnál.

- Jace, éhes vagyok… - fogta két karjával a gyomrát Fallon, mire mosolyognom kellett. Intettem neki, hogy kövessen. Felpattant az ágyról, majd azonnal utánam sietett.

Amint leértünk a konyhába, előkerestem egy serpenyőt, tettem bele egy kis zsírt és meggyújtottam a tűzhelyet. Előkerestem a tojást, kiválasztottam belőle tíz, viszonylag nagyobb darabot, majd felütöttem őket egy tálba, amit odaadtam a lánynak, hogy felverje.

- Te tudsz főzni? – nézett rám hitetlenkedve, mire lesajnálóan elmosolyodtam.

- Ez csak egy tojásrántotta – vontam vállat, majd folytattam az előkészületeket.

Miután a zsír elolvadt, beleöntöttem a tojást és pár percen belül kész is volt. Levettem a polcról két fa tálat, elővettem egy villát és kiszedtem az adagokat, majd azonnal nekiláttunk elfogyasztani. Nem beszéltünk, mégsem állt be az a tipikus kínos csend a levegőben, pusztán csak jól esett ez a kis csendesség mindkettőnknek. Lassan eszegettem az előttem lévő ételt, nem akartam elsietni.

- Hogyan tervezed Niall megmentését? – kérdezte két falat között.

- Fogalmam sincs – vontam vállat, majd folytattam. – Először is ki kéne derítenünk, hogy hol táboroznak, ami nem túl könnyű, tekintve, hogy csoportokra osztják őket és az erdő legmélyén edzenek, hogy semmi se zavarja őket. Amúgy ilyen könnyű – csettintettem az ujjammal és egy gúnyos mosolyt vettem fel. Fallon megforgatta a szemeit, majd folytatta az evést. De komolyan, még fogalmam sincs, hogyan fogjuk megmenteni a hősszerelmest, mindenesetre hamarosan el kéne kezdeni gondolkodni a terven. De… miért is jó az nekem, ha visszahozom a fiút? Ja, tényleg! Fallon megfogadta, hogy nem próbál megszökni, és így legalább biztonságba lehet. Hogy én milyen zseni vagyok! Már megint rám tört az a kis önteltségi roham, amit úgy imádok!

Gyorsan elpakoltam a tányérokat és visszakísértem a lányt a szobába, aki mögött mentonja szorosan haladt. Vajon észrevette már, hogy nekem nincs mentonom? Tudom, ez furcsán hangzik, de a boszorkányoknak nincsenek ilyesféle „lelki társaik”, akikkel együtt érezek. Nem tudom, hogy a mi őseinknél miért nem alakult ez ki. Viszont egy baj van az egészben, ha a lány rájön, hogy nincs mentonom, akkor elkezd kérdezősködni, hogy mi történt, vagy ami még rosszabb, hová tartozom. Akkor pedig kiderülne, hogy varázsló vagyok, ami nem vetne túl jó fényt rám. 

03. Chapter

Sziasztok Bogyókák! <3

Mint látjátok, megérkezett a harmadik rész, amihez nincs túl sok hozzáfűznivalóm.

Köszönöm szépen az édes komikat! Nagyon jól esnek az ilyesfajta visszajelzések! <3

És természetesen hálás vagyok a pipákért, az oldalmegjelenítésekért és legfőképp pedig a 17(!!!) feliratkozóért! Huh! :D

És nem utolsó sorban nagyon szépen köszönöm Lilo kis ajánlóját a blogról, melyet az "Ajánlók" menüpontban megtalálhattok! <3

Jó olvasást kívánok! xX

Újra kopogtattak az ajtómon, mire halkan egy „gyere” féleséget motyogtam. Édesanyám nyitott be, s gondterhelt arccal ült le mellém az ágyra, megfogta a kezemet és a szemembe nézett.

- Valamiről beszélnünk kell – kezdte, majd lassan folytatta, mire én félve tekintettem rá. – Jonathan azért jött, hogy magával vigyen téged. Rettegtem ettől a pillanattól, hogy be fog következni – vallotta be, nekem pedig újra teljesen elhomályosult a látásom a könnyek miatt. Rettentő gyorsasággal folytak le az arcomon, már le sem akartam törölni, hisz minek? Úgy sem bírom abbahagyni.

- Ezt nem teheti. Ezt nem tehetitek! – kiáltottam az arcába az utolsó pár szót. Meglepetten nézett rám, amit egyszerűen nem tudtam mire vélni. Azt hitte, hogy csak úgy belemegyek ebbe az egészbe? Hogy egy idegen férfi csak úgy elvihet magával? Teljesen megőrült?

Zokogtam, s már nem tudtam visszatartani. Arcomat kezeimbe temettem, nem akartam anyámra nézni. Hogy teheti ezt velem?

- Mehetünk? – nyitott be Jace és nem úgy tűnt, mint aki meg lenne lepve az elé táruló látvány miatt. Amint rápillantottam, arcán a színtiszta unalmat és az undort véltem felfedezni.

- Nem megyek sehova! – kiáltottam, s kirántottam kezeimet édesanyám fogásából. Menekülni próbáltam, de a fiú elkapott, karjaival lefogta az enyéimet. Próbáltam szabadulni erős szorításából, de esélyem sem volt. Maga után kezdett húzni, ki, egészen a bejárati ajtóig. Kinyitotta, s szinte kilökött rajta, de az egyensúlyomat ezúttal sikerült megtartanom. Kezeimet még mindig fogva, elvezetett a lovához, mely a házunk előtti fa oszlophoz volt kikötve. Átnéztem a vállam felett és megláttam édesanyám arcát. Ugyanolyan meggyötört volt, mint az enyém, szemeiből folyamatosan potyogtak a könnyek. Jace a lóra parancsolt, s miután felküzdöttem magam, ő is felpattant, és már el is vágtattunk az otthonomtól.

- Lenyugodtál már? – kérdezte gúnyosa, habár az arcát nem láttam, hangján éreztem, ahogyan mosolyog. Nem válaszoltam, inkább megpróbáltam távolabb húzódni tőle- már amennyire egy lovon lehet.

Nem telt bele sok idő, már egy kis faház előtt álltunk, mely teljesen el volt rejtve az erdő mélyén. Pillantásommal a fiút követtem, befelé igyekezett.

- Gyere már! – mondta hangosan, mire lábaim azonnal engedelmeskedtek. – És ne bámulj – tette hozzá vigyorogva, mire én dadogva próbáltam megmagyarázni, hogy egyáltalán nem is néztem rá.

- N..nem tenném. Nekem barátom van – vágtam vissza neki, mire arcán átsuhant valamiféle érzelem, amit nem tudtam nem észrevenni.

Felbattyogtam a lépcsőn, majd követtem a fiú útját, mely egy nappali szerűséghez vezetett. Most jutott csak el az agyamig az a tény, hogy a ruháimat egyáltalán nem hoztam magammal!

- Ajánlok neked egy egyezséget – lépett elém, s a szemembe nézett. – Mivel tudom, hogy milyen a kiképzés, amit a „barátodnak” át kell élnie, felajánlom, hogy kiszabadítjuk, ha cserébe te megfogadod, hogy itt maradsz, ebben a házban és nem próbálsz elszökni – mutatta az idézőjeleket a levegőben. A szemeim azonnal felragyogtak a tudattól, hogy Niall mellettem lesz.

- Ígérem – adtam a szavamat, majd erős késztetést éreztem arra, hogy megöleljem, de mégsem tettem. Összezavart ez a hangulatváltozása, hisz előbb még teljesen a földbe tiport, most meg felajánlja, hogy segít nekem? 

Bólintott, majd a bejével oldalra biccentett, jelezve, hogy menjek utána. Követtem őt, míg meg nem állt egy fa ajtó előtt, lenyomta a kilincset és elém tárult ez a gyönyörű szoba. Az ágy baldachinos volt, a lélegzetem is elállt tőle. Soha nem láttam még hasonlót, hol is láthattam volna!

- Megfelel? – kérdezte halvány mosollyal. Nagyot bólintottam és átléptem a küszöböt. – Akkor magadra is hagylak. Ne várj meg.

Furcsállottam, hogy ily’ hamar távozik, és hogy ennyire megbízik bennem. Igaz, a szavamat adtam, de én nem bíznék meg egy olyan emberben, kit még csak pár napja ismerek. Sietősen távozott a szobából és nem tudtam megállni, hogy ne kövessem. Hagytam neki egy kis előnyt, nehogy észrevegyen, majd miután már csak alig láttam, utána indultam. Kilépett a házból és egyenesen egy ösvény felé kezdett sietni, nehogy bárki is meglássa. Körbenézett, mielőtt teljesen eltűnt az erdő mélységében, de én követtem, egyszerre léptem vele. Már messzebb járhatott, de nem volt nagyon nehéz dolgom, ugyanis az út, ahová igyekezett eléggé ki volt már taposva, látszott rajta, hogy már rengetegszer használták ezt a keskeny ösvényt. Halkan lépkedtem, nehogy bármi zajt keltsek. Minden egyes mozdulatomra kellőképp odafigyeltem a cél érdekében, és hamarosan úgy vétem felfedezni, hogy a kis ösvény, - amin eddig haladtam – szerteágazik, de szerencsére halk motoszkálást hallottam jobb oldalról, ezért a hang iránya felé folytattam az utam. Pillanatokon belül egy barlang előtt álltam, próbáltam rejtőzni a bokrok takarásában, ami úgy tűnt sikerült, mert mikor Jace körbepillantott, nem vett észre sem engem, sem pedig Cartert.

- És most mi lesz? – akarta tudni Carter a fejemben, mire csak megrántottam a vállamat, még én sem tudtam, hogyan tovább. Guggolásból felküzdöttem magam állásba és a barlang bejárata felé indultam, a lehető leghalkabban. Fejemet kicsit beljebb dugtam, hogy lássam, miben mesterkedik Jace. Meglepetésemre egy masszív, fából készült asztal felett görnyedt, és a keze folyamatosan mozgott. (ne gondoljatok rosszra:D -szerk. megj.) Valamit írt, gyorsan, mintha valaki sürgette volna, vagy csak simán le akarta tudni a dolgot. Véleményem szerint az utóbbi lesz a nyerő. Hallottam Carter lihegését, amint közelebb lépett, ezért keményen rá szegeztem a tekintetem, értette a célzást. Becsukta a száját. Megpróbáltam közelebb lépni, de sajnos nem vettem észre az előttem lévő, a földből kiálló gyökérdarabot, és egy hatalmasat estem előre, tenyereimmel védve magam, hogy ne sérüljek meg.

- Basszameg - mondtam magamban. Jace eldobott a kezéből minden tollat, arca először ijedté, meglepetté, majd egyszerűen átváltozott leírhatatlan haraggá.

- Te mi a faszt keresel itt? – kérdezte felháborodva, hangszíne már túltett az üvöltésen. Felrángatott a hideg földről, majd maga felé fordított, meglökött, és egyik kezét a magasba lendítette. Szemeimet szorosan lehunytam, várva a hatalmas csapást, de semmi sem történt. Lassan nyitottam ki az előbb még szorosan behunyt szemeimet, majd Jonathan-ra néztem. Arca vörös volt a dühtől, kezét lassan engedte le maga mellé. Rémülettel töltött el a tudat, hogy bármikor meg tudna verni, akár ölni is, fegyver nélkül. A lábaim remegtek, nem tudtam, hogy most mit csináljak.

- Takarodj innen! – üvöltötte az arcomba, mire én azon nyomban futásnak eredtem, vissza az ösvényen, egyenesen arra, amerről jöttem. Nem üthet meg! Férfi nem bánthat nőt! Vagy mégis megtenné?

Amint elértem a házat, felrohantam abba a szobába, amit nemrég mutatott. Bezártam magam mögött az ajtót és ráültem az ágyra. Térdeimet felhúztam, s a kezeimmel átkaroltam őket, így azt hittem, hogy biztonságban lehetek. A szívem még mindig hevesen vert a rohanástól, azt hittem, ott helyben kiszakad belőlem.

Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem ott, de kopogás hallatszott az ajtó felől. Nem mozdultam. Erősebben kopogtak. Még mindig nem mozdultam.

- A rohadt életbe, nyisd már ki azt a cseszett ajtót! – kiáltotta Jace az ajtón kívülről. Engedelmeskedtem neki, lemásztam az ágyról, elfordítottam a kulcsot, s a férfi abban a pillanatban szinte beugrott a szobába. Egy percig csak nézett rám, nem tudta, hogy mit mondjon.

- É... én sajnálom – mondta végül, megtörve a kínos csendet. – Nem kellett volna azt látnod, nem akar..

- Majdnem megütöttél – szakítottam félbe halkan, szinte alig hallhatóan. Bólintott, majd az ágy felé biccentett. Leültem rá újból, mire ős is kényelembe helyezte magát, tőlem kicsivel távolabb.

- Kérdezz, amit akarsz – ajánlotta fel, fejét viszont lehajtva hagyta. Amint ezt kimondta, minden kérdés átfutott az agyamon, főleg olyanok, hogy mit csinált ott, a barlangban? Miről nem szabad tudomást szereznem?

- Miért most jöttél? – szegeztem neki a kérdést, mire mélyen a szemeimbe nézett, ami miatt kezdtem kellemetlenül érezni magam. Sóhajtott egyet, mikor feltettem neki a kérdést, valahogy számíthatott erre, hisz mi mást kérdezhettem volna?

- Édesanyád azt mondta, akkor jöjjek, mikor igazán szükséged van rám – suttogta, nekem pedig elakadt a szavam. Ennyire komoly lenne a helyzet? Bele sem akarok gondolni, hogy milyen veszélyek leselkednek rám, miközben élem az „életem”.

02. Chapter

Sziasztok Bogyókák! <3

Meghoztam a második részt, amiben egy új szereplő csatlakozik Fallon életéhez. A polgármester pedig döntésre jutott a falu megvédése érdekében. A következő részekben megismerhetitek Jonathan személyiségét! :)

Nagyon szépen köszönöm a komikat<3 

És természetesen a bővülő kis családunkat, immár 15-en(!!) vagyunk! Elképesztő! *.*

Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész, megpróbáltam kicsit hosszabbra írni, mint az előzőt! A következőt még nem tudom, hogy mikor hozom, ahogy az időm engedi! :)

Jó olvasást! xX

A hang hatására azonnal kipattantam az ágyból, felkaptam magamra egy ruhát és már futottam is a községháza felé, szólt a vészjelző sziréna. Mire odaértem, már rengeteg ember ácsorgott dideregve, sokan kabát nélkül, és várták, hogy mi fog történni. A polgármester lépett elő nagy köpenyében, megigazította a ruhadarabot, majd hangosan elkezdte felvázolni a helyzetet.

- Kis közösségünk védelme veszélybe került – köhintett, majd folytatta. – Elfogytak a katonáink, nincs senki, aki meg tudna védeni bennünket, ezért döntésre jutottam.

Már tudtam, hogy mit akar mondani, hisz tegnap mindent megbeszéltünk, sőt, én mondtam az ötletet is. Reménykedtem benne, hogy nem említi meg a nevem, hisz nem vetne rám jó fényt, ha a dolog rosszul sülne el.

- A döntésem pedig az, hogy az összes, itt élő férfit behívatom katonának, kiképzést kapnak és két hónap múlva megvívunk a környező falukkal! Visszafoglaljuk a birodalmunkat! – kiáltotta az utolsó pár szót, mire hangos éljenzés törte meg a nemrég uralkodó csendet, mindenki felharsant, egyedül én néztem farkasszemet Niallal. Szememben összegyűltek a könnyek, éreztem, ahogy kezdem elveszíteni önuralmamat. A fiú közelebb lépett, kézfejével óvatosan végigsimított orcámon, mire nem bírtam tovább, sírva borultam mellkasára. A hátamat simogatva próbált nyugtatni, de nem sikerült. Bármikor elveszíthetem őt, főleg most, hogy neki is harcolnia kell. A szívem hevesebben vert, fuldokolva vettem a levegőt mikor Niall ajkait éreztem a számon. Nyelveink lassú táncot jártak egymással, ki akartam sajátítani magamnak egész lényét, magamhoz akartam szorítani, s soha nem akartam elengedni. Lassan indult meg, a házunk felé kezdett sétálni, össze kellett pakolni a ruháit, már amiket magával vihet.  

Beléptünk kicsiny méretű parasztházunkba, édesanyám már otthon várt minket, kezében Niall ruháival és egyéb kellékeivel.

- Köszönöm – suttogta a fiú, elvette a csomagot, majd könnyes szemmel felém fordult. – Örökké szeretni foglak! Még a halálomban is.

Erőszakosan furakodtam hozzá, még utoljára be akartam szívni parfümének illatát, még utoljára magam mellett akartam érezni testét, mielőtt elmegy. Ellépett mellőlem, majd az ajtó felé indult. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, hátranézett, egyenesen a szemembe.

- Viszlát, szerelmem! – mondta, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Elment. Soha többet nem fogom látni és ebbe egyszerűen nem tudok beletörődni. Beszaladtam a szobámba és egy hatalmas ordítással az ágyamra zuhantam. Ez nem történhet meg velem! Folyton csak ezt mondogattam magamban, hátha valami csoda folytán Niall visszajön és örökre velem lesz. Hülye polgármester! Mi a francért nem volt jó az én ötletem? Akkor talán nem kellett volna a családokat „szétrombolni”!

Hirtelen felültem és az ajtó felé kezdtem szaladni, el akartam minden elől menekülni, mindent hátrahagyni. Bárcsak megtehetném! Kirohantam a házból és a „menedékem” felé futottam, Carterrel az oldalamon.

- Tudom, hogy mire gondolsz, és ne akard, hogy beleharapjak a vádlidba! – mormogta a fejemben.

- Fogd be, Carter! – lihegtem, és hamarosan elértem a célomhoz, megálltam, s egy pillantást vetettem az előttem lévő, hatalmas mélységre. A szakadék szélén álltam, már kész voltam ugrani, mikor egy hatalmas lökést éreztem a jobb oldalamon.

- Meg ne próbáld! – ordítja az ismeretlen férfi. A lökéstől a földre kerültem, onnan vizslattam őt. – Mi ütött beléd? Kioltanád az életedet egy fiú miatt? Hülye vagy? – korholt le. Nagy nehezen feltápászkodtam, így valamelyest a szemébe nézhettem az illetőnek.

- Ki maga? – tettem felé egy lépést, s összehúzott szemekkel vizslattam. Legyintett egyet, majd kezemet megfogva, húzni kezdett. Ellenkeztem, csapkodtam, de szorítása a csuklóm körül egyre erősebb lett, így hagytam, had vezessen. „Nagy meglepetésemre” az otthonomnál kötöttünk ki, a férfi bekopogott és hallottuk, ahogy édesanyám az ajtó felé igyekszik. Kinyitott az ajtót, s mikor meglátta a mellettem álló férfit, arca azonnal elfehéredett, kezei remegni kezdtek.

- Jonathan – suttogta édesanyám. A férfi bólintott, majd minden engedély nélkül beljebb lépett, magával húzva engem is. Lökött rajtam egyet anyám felé, majd nagy nehezen megtaláltam az egyensúlyomat.

- Takaros kis házikó – kezdett el sétálgatni a lakásban. Édesanyámhoz fordultam, mikor a férfi beljebb ment a házban.

- Ki ez a fickó? – kérdeztem suttogva. Rám nézett, szemeiben mintha tűz égett volna.

- Egy régi ismerős – mondta, remélve, hogy ezzel véget vethet a beszélgetésnek. – Menj fel a szobádba és semmiképp ne merj lejönni! – utasított, mire zavartan, de felfutottam az előbb említett helységbe. Az ajtómat résnyire nyitva hagytam, hogy valamelyest értsem, amit beszélnek.

- Mit keresel itt? – kérdezte dühösen, remegő hanggal az édesanyám. Egy percnyi néma csend után a férfi megszólalt.

- A lányért jöttem. Amelia a halála előtt azt mondta, hogy mindenképp kerítsem elő és legyek mellette – a szavak, mint a vízfolyás, ömlöttek a szájából. Ajkaim elé kaptam kezemet, hogy ne sikítsak fel, még véletlenül se.

A férfi valószínűleg velem egykorú lehet, a haja világosszőke, ajkai teltek, kihangsúlyozva ezzel férfias arcvonásait, és, hát valljuk be, elég sármos. Fekete, szűk farmer van rajta és egy sima, egyszerű fehér pólót visel, melyen keresztül tökéletesen kirajzolódnak izmai. Vajon mióta figyeli az életemet? Miért épp most keresett fel? Ezek a kérdések egyszerűen nem hagytak nyugodni. Halk lépteket hallottam a szobám felé közeledni, ezért hátrálva próbáltam megtenni az utat az ágyamig, sikeresen. Jonathan kopogott be, majd azonnal be is lépett.

- Jól vagy? – kérdezte furcsán, de komoran. Bólintottam egyet, mire a kis polcos szekrényemhez lépett, ami teljesen el volt halmozva mindenféle irománnyal. Levette a Zabhegyezőt, mely kissé meg volt viselve. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom.

- Miért jöttél? Miért pont most? – emeltem fel kispárnámat, majd kezeimmel a hasamhoz szorítottam.

- Hallottam, hogy a faluban behívták az összes férfit. Gondoltam jól jönne egy kis segítség – rántott vállat. Felém lépett, lehajolt, majd gyönyörű barna szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett. – Hidd el, szükséged lesz a segítségemre.

Ezzel be is fejezte a mondandóját, nagy léptekkel kisietett a szobából, én pedig újra a sírás határán voltam. Carter odafeküdt mellém, fejét az ölembe hajtotta, én pedig elkezdtem a simogatni.

- Majd valahogy túlvészeljük ezt az egészet – próbált nyugtatni, ami sajnos nem sikerült. Hátradőltem az ágyamban és megpróbáltam legalább egy cseppet megnyugodni.

01. Chapter

Sziasztok Drágák! <3

Huh, elérkeztünk az első részhez és hogy őszinte legyek, nagyon izgulok a véleményetek miatt! Kérlek írjátok majd le! :)

A másik, amit szinte el sem akartam hinni az a 14 követő! OMG! Eszméletlenül hálás vagyok mindenért, a komikért a pipákért és az oldalmegjelenítésekért is! <3 

A részről pedig még annyit, hogy tudom, hogy nagyon rövid lett, de ez még csak bevezető a történetbe, itt inkább csak a szereplőket ismerhetitek meg, de azt az egyet megígérhetem, hogy a második résztől beindulnak az események! :)

Jó olvasást! <3 

Napjainkban

Érzékien simultam Niall védelmező karjaiba, miközben egy lágy, hosszú csókkal jutalmaztam őt. Szorosan, s védelmezően szorított, míg ki nem kecmeregtem az ágyból.

- Mennem kell a gyűlésre – mondtam halkan, majd elléptem mellőle és az ajtó felé indultam. Én is tagja voltam a kis falusi csoportnak, ahol minden hónap első vasárnapján megvitattuk mi, tagok, hogy milyen betörések és egyéb észrevételek történtek ebben a kis közösségben. Kelletlenül battyogtam a macskaköves úton, egyenesen a városháza felé, mikor megéreztem, hogy mentonom valahol a közelemben van.

- Carter? – néztem körbe, majd az erdőből előtűnő farkasra terelődött tekintetem, ahogyan felém közeledik.

-  Itt vagyok, ne morogj már! – mondta a fejemben, s a beszédstílusa mosolyra derített. Folytattam utam az előbb említett épület felé, a hatalmas vasajtónál megálltam, kettőt kopogtam, majd azonnal nyílt az ajtó és egy szép kort megélt férfi tessékelt be. Onnan már tudtam az utat, hisz rengetegszer jártam erre. Mikor beléptem a terembe síri csend fogadott. Csak pár ember maradt, kik a falu sorsáról és védelmezéséről döntenek, a többiek már réges-rég meghaltak, köztük a nagyapám is. Helyet foglaltam a legelső székben, Carter természetesen ott is velem volt és leült a közvetlen közelembe.  Szépen lassan kezdtek beszállingózni az emberek, összesen öten voltunk. A tanács tagjai.

- Kezdhetjük?  - kérdezte a polgármester, kérdésére mindnyájan hevesen bólogatni kezdtünk. Kezdetét vette a falu gondjainak kibeszélése.

- Újra áttörték az északi kaput – mondtam halkan, de olyan csend uralkodott, hogy mindenki tisztán hallotta.

- Láttam. Ott voltam, mikor visszavonulót fújtak – a polgármester nehézkesen állt fel, tetemes súlya megnehezítette számára a mozgást. Lomhán lépkedett a függönnyel borított ablakhoz, széthúzta azt, és az előbb említett terület felé fordította tekintetét. – Lassan már nem tudjuk kezelni ezeket a helyzeteket. Elfogytak a katonáink.

Mindenki hallgatott és megpróbálta felfogni az előbb hallottakat. Az életünk nap, mint nap pár katonán múlik, ami valljuk be, elég aggasztó.

- És, mi lenne, ha összeállnánk egy új, távolabbi faluval? – vetettem fel az ötletet, mire a polgármester megfordult és tenyerével letörölte gyöngyöző homlokát, majd egyenesen rám nézett.

- Ez nem is rossz ötlet! Azonnal intézkedem, a megbeszélésnek pedig vége, mindenki menjen a dolgára! – utasított bennünket, majd egyenként távoztunk a helységből. Carterrel az oldalamon baktattam a vásár felé, kifogyóban van már a téli készletünk. Vastag kabátommal megpróbáltam az arcomat védeni a hófúvástól, s mikor a mellettem lépkedő farkasra néztem, irigykedtem, amiért ő nem fázik és nincsenek ilyen gondjai.

Mikor megérkeztünk, azonnal a húst áruló férfihoz léptem és már kértem is a három kiló oldalast. Ezzel reményeim szerint egy pár napig ki tudjuk húzni, nem kell éheznünk. Odaadtam érte a három ezüstöt és azonnal az otthonunk felé vettem az irányt.

- Szóval összeállunk egy vadidegen faluval, akikben vakon megbízunk csak azért, hogy megvédjük a falunkat? Ez nem hangzik túl jól – kezdte a fejemben Carter, mire csak vállat vontam, hisz nem tudunk semmit kitalálni, amivel megfelelő körülményeket tudnánk biztosítani a falunkban élő embereknek.

Beléptem a házunkba és azonnal a falon lógó cetlire terelődött a tekintetem. Niall üzent nekem.

„A tetőn várlak!”

Mosolyogva szedtem le a kis papírt, majd a kukába dobtam. Kellő gyorsasággal raktam el a nemrég vásárolt húst, nem akartam, hogy megromoljon. Egy gyors puszit nyomtam édesanyám arcára és azonnal a tetőre siettem. Kettesével szedtem a lépcsőket, mihamarabb szerelmem mellett akartam tudni magam. Mikor megláttam Őt, a nemrég elhelyezett fa padocskán ült, kezében egy távcsővel és az eget kémlelte. Halkan lépkedtem mellé, de hiába, észrevett és mosolyogva nyugtázta, hogy feljöttem hozzá. Leültem mellé és a kezembe adta az előbb említett tárgyat arra ösztönözve, hogy én is belenézzek, kövessem a példáját.

- Látod azt a vadludat ott a tónál repülni? – kérdezte halkan. – Holnap az lesz az ebédünk!

Hangosan felnevettem, majd hozzábújtam izmos testéhez, s karjaival átfogta derekamat.

- Hiányoztál – szívtam be jellegzetes férfias illatát. Végigsimított az oldalamon, mire felkuncogtam; tudta róla, hogy nagyon csikis vagyok, de szerencsére egy idő után már leállt. Csendben ücsörögtünk egymásba karolva órákon át, de nem volt egyikünk számára sem unalmas, hisz egymás társaságában tölthettük az időt.

Prologue

1998

Rohantam a férjem elől. Épségben kell, hogy megszüljem lányomat, még ha meg is halok utána, ő éljen teljes életet. Folyamatosan ez járt az eszemben. Csak ez hajtott. Hátranéztem és láttam, hogy már nem követ. Teljesen elgyengülten estem be a kis faházba, ahová mennem kellett. A nő aggódó tekintettel figyelte minden apró mozdulatomat, míg rendesen kulcsra nem zártam az ajtót. Ide már nem juthat be. Helyet foglaltam a kis ágyban, a nő pedig azonnal vastag takarókkal és rongyokkal halmozott el, hogy felmelegítse kihűlt testemet. A fájások kezdtek utat törni maguknak, amit egyre rosszabbul viseltem.

*3 óra múlva*

Nagy kínlódások során végre megszületett az én egyetlen kislányom, Fallon. A mentonja azonnal ott feküdt mellette és aggódó tekintettel figyelte a kislányt, mikor egyszer-egyszer felsírt. A kötelék most már elválaszthatatlan; ami Fallonnak fáj, azt a farkas is érzi és fordítva is. Ez így van rendjén; akinek nincs mentonja, elveszett ember.

Minden falura más állat jellemző. A mi kis közösségünkben csak farkasok vannak, mindenkinek van egy sajátja, aki vele egy időben születik meg és élete végéig vele marad. Engem ezért üldöznek: elkövettem egy hatalmas hibát. Összeálltam egy másik faluban élő férfival, és tőle lett a gyermekem. Miután megtudta, hogy terhes vagyok, arra kényszerített, hogy boszorkánysággal öljük meg a mentonomat. A férjem valami úton – módon megtudta, hogy mire készülünk és a falunkban általában ki szokták végezni a házasságszegő nőket, és az még nagyobb bűn, ha meg akarjuk ölni a mentonunkat.

Ezért jöttem ehhez a nőhöz: hogy felnevelje az én kislányomat. Engem meg fognak ölni, nagyon jól tudom, ugyanis hibát követtem el. De bízom benne, hogy Fallon jó helyen van, és szeretni fogják őt.

Hangos dörömbölésre lettem figyelmes, ami arra késztetett, hogy mindenképp biztonságban tudjam egyetlen gyermekem, ezért megkértem az asszonyt, hogy azonnal fusson el Fallonnal és a kisfarkassal együtt, hogy biztonságban legyenek. Lelkiekben már felkészültem a következő percekre, ám mikor a férjem berontott, az összes bátorságom valahová elveszett és úgy hatolt belém a rettegés, mint még soha.

- Most megfizetsz, mindenért! – üvöltötte az ajtón kívülről. Amint belépett, szinte azonnal megtalált, dühösen és csapzottan rohant felém, megragadta a nyakam és egy egyszerű mozdulattal a kardját a szívembe döfte. Egy hangos sikoly kíséretében ernyedt el teljesen a testem, de megnyugtatott a tudat, hogy Fallon biztonságban van. Egyelőre.