2014. június 26., csütörtök

06. Chapter


~Fallon szemszöge~


Élesen szívtam be az orromon keresztül a levegőt, mikor megéreztem a napsugarak melegségét a bőrömön. Végre eljött ez a nap is, ma hozzáláthatunk Niall felkereséséhez. Lassan ültem fel az ágyban, karjaimat magasra téve nyújtózkodtam, majd az ajtó felé indultam. Jace közeledett felém, szemében láttam a fáradságot, s a látványa mosolyra késztetett. Madárcsicsergés hangja járta be az egész környéket, lágy szellő fújdogált be az ablakokon. Nehezen ráncigáltam magamra a szűk, terepszínű farmert, mely illett az ugyanolyan mintázatú pólóhoz. Felhúztam bakancsomat, kontyba fogtam hosszú, dús hajam. Beléptem a kicsinyke fürdőszobába, megigazítottam a kontyomat, megmostam a fogaimat és a bejára felé vettem az irányt.
- Most mi van? – kérdezte két ásítás között, mire mosolyogva, a fejemet rázva indultam a holmimért, melyet a szobámban felejtettem. A táskát a hátamra téve siettem a fiú után, ki már teljes felszerelésben állt az ajtó előtt, engem várva. Bólintással jeleztem, hogy indulhatunk, mire hátat fordított nekem és egyenesen a sűrű erdő felé vette az irányt.
- Várj! – kiáltottam. A fiú nagy lendülettel megfordult, és érdeklődő tekintettel nézett rám. – Mielőtt elindulnánk, szeretném látni az anyámat.
Sóhajtva bólintott, mire ujjongva anyám háza felé vettem az irányt. Sietve lépkedtünk, de nehéz volt nem észrevenni a kihalt utcát, melyen mindig nyüzsögnek, lökdösődnek az emberek. Ahogy közelebb értünk az utcához, a házaknál csak bezárt ajtókat és teljesen behúzott függönyöket láttunk, melyek mögött néhol megjelent egy – egy ember alakzat. Furcsán pillantottam a mögöttem haladó Jace-re, mire csak egy vállrándítást kaptam válaszul. Bizonyára ő sem tudta, hogy mi történt itt. Egyre közelebb értünk édesanyám házához, mikor megláttam, hogy a bejárati ajtó nyitva áll. Kocogni kezdtem, minél hamarabb oda szerettem volna érni. Jace-el és Carterrel az oldalamon siettem be a nappaliba. Körülnéztem, de nem láttam senkit, és egyáltalán nem volt nagy felfordulás a lakásban. Furcsa zajt hallottam a konyha felől, ezért halkan lépkedtem a helység felé, remélve hogy megpillanthatom az ott történő dolgokat. Az ajtó mögé álltam és óvatosan benéztem a szobába. A látványtól, ami elém tárult kisebb sokkot kaptam, amit nagy valószínűséggel Jace is észrevett rajtam, mert azonnal a számra tapasztotta a kezét. Kidülledő szemekkel figyeltem az eseményeket, azon agyalva, hogyan segíthetnék anyámon. A székhez volt kötözve mindkét keze, s két erős alkatú, furcsa arcú férfi állt előtte.
- Mond meg, hogy hol van és élve elengedünk! De, ha nem beszélsz – mondta az egyik, s ujjaival végigsimított a késen, melyet erősen markolt. Édesanyám megrázta a fejét, mire a könnyeim utat törtek maguknak, s véletlenül egy aprót arrébb léptem, melynek hatására felfedtem testem egyik oldalának egy kis részét, ami elég volt arra, hogy a két férfi meglásson, s önelégülten mosolyogva meginduljon felénk.
- Nicsak, nicsak, a kis Fallon – mondta a másik. – Na, gyere csak ide! – kezdett felém futni, mire ösztönösen megfordultam, s az ellenkező irányba kezdtem rohanni.
- Jace! – ordítottam neki, jelezve, hogy ideje lenne indulnunk, de sürgősen. Azonnal mellettem termett, és igyekeztük lehagyni a két, minket üldöző embert. Kezdtem kifogyni az erőmből, de amint a hátam mögé pillantottam, megláttam, hogy a két férfi kezd lemaradni, látszólag nem bírtak futni, de ez látszott a termetükön is. Magamban megveregettem a vállam, hogy az iskolában nem hagytam ki olyan sok testnevelésórát. Carter lelassított mellettem, innen tudtam, hogy bőven lehagytuk őket.
- Mi…Mi lesz anyukáddal? – lihegte Jace, miközben lehajolva, a térdén megtámaszkodva próbálta rendbe hozni a légzését.
- Bizonyára már kiszabadította magát. Nagyon talpraesett nő, mindig talál valami kiutat. Láttam a pengét a kezében - mondtam lehajtott fejjel. A fiú bólintott, felegyenesedett, majd megbizonyosodott arról, hogy senki sem követ már minket. – Menjünk – javasoltam, mire bólintott.
****
- És, merre tovább? – kérdeztem, mikor egy kisebb elágazást találtunk az ösvényben. Kezével a helyes út irányába mutatott.
- Asszem’ arra – közölte lazán.
- Figyelj! Ha nem akarod, hogy veled tartsak, vagy ha egyáltalán nem is akarsz jönni, akkor kérlek, fordulj vissza. Majd feltalálom magam – makacskodtam, majd elindultam az egyik irányba. Jace kocogott mögöttem, láthatóan megpróbált utolérni, aminek hatására lépteim nagyobbak és gyorsabbak lettek. Minél közelebb volt, annál jobban sürgettem a lépteim, míg a végére már szinte rohantam. A fiú utolért, átfogta a derekam és a földre döntött. Hangosan nevettünk, az egész erdő tőlük zengett, a madarak néhol felszálltak a zsivaj hallatára. Jace nagy nehezen felküszködte magát a földről, leporolta a ruháját, majd rám nézett.
- Na, mi lesz? Itt maradsz és nevetsz, mint egy kisgyerek, vagy elindulunk, és megkeressük szíved választottját? – kérdezte gúnyosan, mire morogva kászálódtam fel immár én is.
- Mehetünk – közöltem felszegett állal, majd kissé botladozva, de céltudatosan indultam el.
Sokáig gyalogoltunk a sűrű erdőben, olyan titkos utakon, melyeket évtizedek óta nem használtak. Kiskoromban a barátaimmal mindig ilyeneken sétáltunk, szerettem új dolgokat és helyeket felfedezni, hisz az erdő szélén nőttem fel, mely rengeteg játszási lehetőséget kínált fel nekünk, gyermekeknek. Anyuval tavasszal mindig kijártunk, figyeltük, s feljegyzéseket készítettünk a madarakról. Ez volt a kedvenc időtöltésem. A madarak gyönyörű éneke mindig megnyugtatott, s elkápráztatott az, hogy hogyan gondozzák a fiókáikat, mily szorgalmasan dolgoznak, hogy megfelelő mennyiségű ételt tudjanak szerezni. Mint az emberek. Azért dolgoznak, hogy élhessenek, s sokaknak még így is igazán nehéz megélniük. Én tapasztaltam.
- Szerintem álljunk meg, és valahol állítsuk fel a sátrat – javasolta Jace. Levettem a vállamról a hátizsákomat, előhalásztam a sátor darabjait, majd nekiláttunk felépíteni az alvóhelyünk. Igazán jól ment a közös munka, Jace összerakta az alkatrészeket, én pedig a „lakórészt” tettem rendbe, leterítettem a pokrócokat. Mikor kész lett a mű, megtapsoltam magunkat. Igazán remek munkát végeztünk, s azonnal ki is próbáltuk. Betakaróztam a pokróccal, mert úgy éreztem, hogy éjszakára elég rendesen le fog hűlni a levegő. Carter természetesen kint maradt, ő őrizte a sátrat, míg mi aludtunk.
- Jó éjt, Jace – mondtam halkan, hátat fordítva neki. Egy kis mocorgást hallottam mellőlem, Jace-nek elég kemény volt a föld.
- Jó éjt, Fallon – ölelte át a derekamat, majd így aludtunk el.

Hangos robajra ébredtem, azonnal ülő helyzetbe küzdöttem magam, s a lehető legbátrabb pozíciót vettem fel, bár legbelül rettegtem. Egy kezet láttam kirajzolódni a sátor oldalán, láthatólag a bejáratot kereste. Valaki nagyon sürgősen be akart jutni.


Holnap nem leszek otthon ezért ma hoztam a részt. x