~Fallon szemszöge~
Élesen
szívtam be az orromon keresztül a levegőt, mikor megéreztem a napsugarak
melegségét a bőrömön. Végre eljött ez a nap is, ma hozzáláthatunk Niall
felkereséséhez. Lassan ültem fel az ágyban, karjaimat magasra téve
nyújtózkodtam, majd az ajtó felé indultam. Jace közeledett felém, szemében
láttam a fáradságot, s a látványa mosolyra késztetett. Madárcsicsergés hangja
járta be az egész környéket, lágy szellő fújdogált be az ablakokon. Nehezen
ráncigáltam magamra a szűk, terepszínű farmert, mely illett az ugyanolyan
mintázatú pólóhoz. Felhúztam bakancsomat, kontyba fogtam hosszú, dús hajam.
Beléptem a kicsinyke fürdőszobába, megigazítottam a kontyomat, megmostam a
fogaimat és a bejára felé vettem az irányt.
-
Most mi van? – kérdezte két ásítás között, mire mosolyogva, a fejemet rázva
indultam a holmimért, melyet a szobámban felejtettem. A táskát a hátamra téve
siettem a fiú után, ki már teljes felszerelésben állt az ajtó előtt, engem
várva. Bólintással jeleztem, hogy indulhatunk, mire hátat fordított nekem és
egyenesen a sűrű erdő felé vette az irányt.
-
Várj! – kiáltottam. A fiú nagy lendülettel megfordult, és érdeklődő tekintettel
nézett rám. – Mielőtt elindulnánk, szeretném látni az anyámat.
Sóhajtva
bólintott, mire ujjongva anyám háza felé vettem az irányt. Sietve lépkedtünk,
de nehéz volt nem észrevenni a kihalt utcát, melyen mindig nyüzsögnek,
lökdösődnek az emberek. Ahogy közelebb értünk az utcához, a házaknál csak
bezárt ajtókat és teljesen behúzott függönyöket láttunk, melyek mögött néhol
megjelent egy – egy ember alakzat. Furcsán pillantottam a mögöttem haladó
Jace-re, mire csak egy vállrándítást kaptam válaszul. Bizonyára ő sem tudta,
hogy mi történt itt. Egyre közelebb értünk édesanyám házához, mikor megláttam,
hogy a bejárati ajtó nyitva áll. Kocogni kezdtem, minél hamarabb oda szerettem
volna érni. Jace-el és Carterrel az oldalamon siettem be a nappaliba. Körülnéztem,
de nem láttam senkit, és egyáltalán nem volt nagy felfordulás a lakásban.
Furcsa zajt hallottam a konyha felől, ezért halkan lépkedtem a helység felé,
remélve hogy megpillanthatom az ott történő dolgokat. Az ajtó mögé álltam és
óvatosan benéztem a szobába. A látványtól, ami elém tárult kisebb sokkot kaptam,
amit nagy valószínűséggel Jace is észrevett rajtam, mert azonnal a számra
tapasztotta a kezét. Kidülledő szemekkel figyeltem az eseményeket, azon
agyalva, hogyan segíthetnék anyámon. A székhez volt kötözve mindkét keze, s két
erős alkatú, furcsa arcú férfi állt előtte.
-
Mond meg, hogy hol van és élve elengedünk! De, ha nem beszélsz – mondta az
egyik, s ujjaival végigsimított a késen, melyet erősen markolt. Édesanyám
megrázta a fejét, mire a könnyeim utat törtek maguknak, s véletlenül egy aprót
arrébb léptem, melynek hatására felfedtem testem egyik oldalának egy kis
részét, ami elég volt arra, hogy a két férfi meglásson, s önelégülten
mosolyogva meginduljon felénk.
-
Nicsak, nicsak, a kis Fallon – mondta a másik. – Na, gyere csak ide! – kezdett felém
futni, mire ösztönösen megfordultam, s az ellenkező irányba kezdtem rohanni.
-
Jace! – ordítottam neki, jelezve, hogy ideje lenne indulnunk, de sürgősen. Azonnal
mellettem termett, és igyekeztük lehagyni a két, minket üldöző embert. Kezdtem
kifogyni az erőmből, de amint a hátam mögé pillantottam, megláttam, hogy a két
férfi kezd lemaradni, látszólag nem bírtak futni, de ez látszott a termetükön
is. Magamban megveregettem a vállam, hogy az iskolában nem hagytam ki olyan sok
testnevelésórát. Carter lelassított mellettem, innen tudtam, hogy bőven
lehagytuk őket.
-
Mi…Mi lesz anyukáddal? – lihegte Jace, miközben lehajolva, a térdén
megtámaszkodva próbálta rendbe hozni a légzését.
-
Bizonyára már kiszabadította magát. Nagyon talpraesett nő, mindig talál valami
kiutat. Láttam a pengét a kezében - mondtam lehajtott fejjel. A fiú bólintott,
felegyenesedett, majd megbizonyosodott arról, hogy senki sem követ már minket. –
Menjünk – javasoltam, mire bólintott.
****
-
És, merre tovább? – kérdeztem, mikor egy kisebb elágazást találtunk az
ösvényben. Kezével a helyes út irányába mutatott.
-
Asszem’ arra – közölte lazán.
-
Figyelj! Ha nem akarod, hogy veled tartsak, vagy ha egyáltalán nem is akarsz
jönni, akkor kérlek, fordulj vissza. Majd feltalálom magam – makacskodtam, majd
elindultam az egyik irányba. Jace kocogott mögöttem, láthatóan megpróbált
utolérni, aminek hatására lépteim nagyobbak és gyorsabbak lettek. Minél
közelebb volt, annál jobban sürgettem a lépteim, míg a végére már szinte
rohantam. A fiú utolért, átfogta a derekam és a földre döntött. Hangosan
nevettünk, az egész erdő tőlük zengett, a madarak néhol felszálltak a zsivaj
hallatára. Jace nagy nehezen felküszködte magát a földről, leporolta a ruháját,
majd rám nézett.
-
Na, mi lesz? Itt maradsz és nevetsz, mint egy kisgyerek, vagy elindulunk, és
megkeressük szíved választottját? – kérdezte gúnyosan, mire morogva kászálódtam
fel immár én is.
-
Mehetünk – közöltem felszegett állal, majd kissé botladozva, de céltudatosan
indultam el.
Sokáig
gyalogoltunk a sűrű erdőben, olyan titkos utakon, melyeket évtizedek óta nem
használtak. Kiskoromban a barátaimmal mindig ilyeneken sétáltunk, szerettem új
dolgokat és helyeket felfedezni, hisz az erdő szélén nőttem fel, mely rengeteg
játszási lehetőséget kínált fel nekünk, gyermekeknek. Anyuval tavasszal mindig
kijártunk, figyeltük, s feljegyzéseket készítettünk a madarakról. Ez volt a
kedvenc időtöltésem. A madarak gyönyörű éneke mindig megnyugtatott, s
elkápráztatott az, hogy hogyan gondozzák a fiókáikat, mily szorgalmasan
dolgoznak, hogy megfelelő mennyiségű ételt tudjanak szerezni. Mint az emberek.
Azért dolgoznak, hogy élhessenek, s sokaknak még így is igazán nehéz megélniük.
Én tapasztaltam.
-
Szerintem álljunk meg, és valahol állítsuk fel a sátrat – javasolta Jace.
Levettem a vállamról a hátizsákomat, előhalásztam a sátor darabjait, majd
nekiláttunk felépíteni az alvóhelyünk. Igazán jól ment a közös munka, Jace
összerakta az alkatrészeket, én pedig a „lakórészt” tettem rendbe, leterítettem
a pokrócokat. Mikor kész lett a mű, megtapsoltam magunkat. Igazán remek munkát
végeztünk, s azonnal ki is próbáltuk. Betakaróztam a pokróccal, mert úgy
éreztem, hogy éjszakára elég rendesen le fog hűlni a levegő. Carter
természetesen kint maradt, ő őrizte a sátrat, míg mi aludtunk.
-
Jó éjt, Jace – mondtam halkan, hátat fordítva neki. Egy kis mocorgást hallottam
mellőlem, Jace-nek elég kemény volt a föld.
-
Jó éjt, Fallon – ölelte át a derekamat, majd így aludtunk el.
Hangos
robajra ébredtem, azonnal ülő helyzetbe küzdöttem magam, s a lehető legbátrabb
pozíciót vettem fel, bár legbelül rettegtem. Egy kezet láttam kirajzolódni a
sátor oldalán, láthatólag a bejáratot kereste. Valaki nagyon sürgősen be akart
jutni.
