03. Chapter

Sziasztok Bogyókák! <3

Mint látjátok, megérkezett a harmadik rész, amihez nincs túl sok hozzáfűznivalóm.

Köszönöm szépen az édes komikat! Nagyon jól esnek az ilyesfajta visszajelzések! <3

És természetesen hálás vagyok a pipákért, az oldalmegjelenítésekért és legfőképp pedig a 17(!!!) feliratkozóért! Huh! :D

És nem utolsó sorban nagyon szépen köszönöm Lilo kis ajánlóját a blogról, melyet az "Ajánlók" menüpontban megtalálhattok! <3

Jó olvasást kívánok! xX

Újra kopogtattak az ajtómon, mire halkan egy „gyere” féleséget motyogtam. Édesanyám nyitott be, s gondterhelt arccal ült le mellém az ágyra, megfogta a kezemet és a szemembe nézett.

- Valamiről beszélnünk kell – kezdte, majd lassan folytatta, mire én félve tekintettem rá. – Jonathan azért jött, hogy magával vigyen téged. Rettegtem ettől a pillanattól, hogy be fog következni – vallotta be, nekem pedig újra teljesen elhomályosult a látásom a könnyek miatt. Rettentő gyorsasággal folytak le az arcomon, már le sem akartam törölni, hisz minek? Úgy sem bírom abbahagyni.

- Ezt nem teheti. Ezt nem tehetitek! – kiáltottam az arcába az utolsó pár szót. Meglepetten nézett rám, amit egyszerűen nem tudtam mire vélni. Azt hitte, hogy csak úgy belemegyek ebbe az egészbe? Hogy egy idegen férfi csak úgy elvihet magával? Teljesen megőrült?

Zokogtam, s már nem tudtam visszatartani. Arcomat kezeimbe temettem, nem akartam anyámra nézni. Hogy teheti ezt velem?

- Mehetünk? – nyitott be Jace és nem úgy tűnt, mint aki meg lenne lepve az elé táruló látvány miatt. Amint rápillantottam, arcán a színtiszta unalmat és az undort véltem felfedezni.

- Nem megyek sehova! – kiáltottam, s kirántottam kezeimet édesanyám fogásából. Menekülni próbáltam, de a fiú elkapott, karjaival lefogta az enyéimet. Próbáltam szabadulni erős szorításából, de esélyem sem volt. Maga után kezdett húzni, ki, egészen a bejárati ajtóig. Kinyitotta, s szinte kilökött rajta, de az egyensúlyomat ezúttal sikerült megtartanom. Kezeimet még mindig fogva, elvezetett a lovához, mely a házunk előtti fa oszlophoz volt kikötve. Átnéztem a vállam felett és megláttam édesanyám arcát. Ugyanolyan meggyötört volt, mint az enyém, szemeiből folyamatosan potyogtak a könnyek. Jace a lóra parancsolt, s miután felküzdöttem magam, ő is felpattant, és már el is vágtattunk az otthonomtól.

- Lenyugodtál már? – kérdezte gúnyosa, habár az arcát nem láttam, hangján éreztem, ahogyan mosolyog. Nem válaszoltam, inkább megpróbáltam távolabb húzódni tőle- már amennyire egy lovon lehet.

Nem telt bele sok idő, már egy kis faház előtt álltunk, mely teljesen el volt rejtve az erdő mélyén. Pillantásommal a fiút követtem, befelé igyekezett.

- Gyere már! – mondta hangosan, mire lábaim azonnal engedelmeskedtek. – És ne bámulj – tette hozzá vigyorogva, mire én dadogva próbáltam megmagyarázni, hogy egyáltalán nem is néztem rá.

- N..nem tenném. Nekem barátom van – vágtam vissza neki, mire arcán átsuhant valamiféle érzelem, amit nem tudtam nem észrevenni.

Felbattyogtam a lépcsőn, majd követtem a fiú útját, mely egy nappali szerűséghez vezetett. Most jutott csak el az agyamig az a tény, hogy a ruháimat egyáltalán nem hoztam magammal!

- Ajánlok neked egy egyezséget – lépett elém, s a szemembe nézett. – Mivel tudom, hogy milyen a kiképzés, amit a „barátodnak” át kell élnie, felajánlom, hogy kiszabadítjuk, ha cserébe te megfogadod, hogy itt maradsz, ebben a házban és nem próbálsz elszökni – mutatta az idézőjeleket a levegőben. A szemeim azonnal felragyogtak a tudattól, hogy Niall mellettem lesz.

- Ígérem – adtam a szavamat, majd erős késztetést éreztem arra, hogy megöleljem, de mégsem tettem. Összezavart ez a hangulatváltozása, hisz előbb még teljesen a földbe tiport, most meg felajánlja, hogy segít nekem? 

Bólintott, majd a bejével oldalra biccentett, jelezve, hogy menjek utána. Követtem őt, míg meg nem állt egy fa ajtó előtt, lenyomta a kilincset és elém tárult ez a gyönyörű szoba. Az ágy baldachinos volt, a lélegzetem is elállt tőle. Soha nem láttam még hasonlót, hol is láthattam volna!

- Megfelel? – kérdezte halvány mosollyal. Nagyot bólintottam és átléptem a küszöböt. – Akkor magadra is hagylak. Ne várj meg.

Furcsállottam, hogy ily’ hamar távozik, és hogy ennyire megbízik bennem. Igaz, a szavamat adtam, de én nem bíznék meg egy olyan emberben, kit még csak pár napja ismerek. Sietősen távozott a szobából és nem tudtam megállni, hogy ne kövessem. Hagytam neki egy kis előnyt, nehogy észrevegyen, majd miután már csak alig láttam, utána indultam. Kilépett a házból és egyenesen egy ösvény felé kezdett sietni, nehogy bárki is meglássa. Körbenézett, mielőtt teljesen eltűnt az erdő mélységében, de én követtem, egyszerre léptem vele. Már messzebb járhatott, de nem volt nagyon nehéz dolgom, ugyanis az út, ahová igyekezett eléggé ki volt már taposva, látszott rajta, hogy már rengetegszer használták ezt a keskeny ösvényt. Halkan lépkedtem, nehogy bármi zajt keltsek. Minden egyes mozdulatomra kellőképp odafigyeltem a cél érdekében, és hamarosan úgy vétem felfedezni, hogy a kis ösvény, - amin eddig haladtam – szerteágazik, de szerencsére halk motoszkálást hallottam jobb oldalról, ezért a hang iránya felé folytattam az utam. Pillanatokon belül egy barlang előtt álltam, próbáltam rejtőzni a bokrok takarásában, ami úgy tűnt sikerült, mert mikor Jace körbepillantott, nem vett észre sem engem, sem pedig Cartert.

- És most mi lesz? – akarta tudni Carter a fejemben, mire csak megrántottam a vállamat, még én sem tudtam, hogyan tovább. Guggolásból felküzdöttem magam állásba és a barlang bejárata felé indultam, a lehető leghalkabban. Fejemet kicsit beljebb dugtam, hogy lássam, miben mesterkedik Jace. Meglepetésemre egy masszív, fából készült asztal felett görnyedt, és a keze folyamatosan mozgott. (ne gondoljatok rosszra:D -szerk. megj.) Valamit írt, gyorsan, mintha valaki sürgette volna, vagy csak simán le akarta tudni a dolgot. Véleményem szerint az utóbbi lesz a nyerő. Hallottam Carter lihegését, amint közelebb lépett, ezért keményen rá szegeztem a tekintetem, értette a célzást. Becsukta a száját. Megpróbáltam közelebb lépni, de sajnos nem vettem észre az előttem lévő, a földből kiálló gyökérdarabot, és egy hatalmasat estem előre, tenyereimmel védve magam, hogy ne sérüljek meg.

- Basszameg - mondtam magamban. Jace eldobott a kezéből minden tollat, arca először ijedté, meglepetté, majd egyszerűen átváltozott leírhatatlan haraggá.

- Te mi a faszt keresel itt? – kérdezte felháborodva, hangszíne már túltett az üvöltésen. Felrángatott a hideg földről, majd maga felé fordított, meglökött, és egyik kezét a magasba lendítette. Szemeimet szorosan lehunytam, várva a hatalmas csapást, de semmi sem történt. Lassan nyitottam ki az előbb még szorosan behunyt szemeimet, majd Jonathan-ra néztem. Arca vörös volt a dühtől, kezét lassan engedte le maga mellé. Rémülettel töltött el a tudat, hogy bármikor meg tudna verni, akár ölni is, fegyver nélkül. A lábaim remegtek, nem tudtam, hogy most mit csináljak.

- Takarodj innen! – üvöltötte az arcomba, mire én azon nyomban futásnak eredtem, vissza az ösvényen, egyenesen arra, amerről jöttem. Nem üthet meg! Férfi nem bánthat nőt! Vagy mégis megtenné?

Amint elértem a házat, felrohantam abba a szobába, amit nemrég mutatott. Bezártam magam mögött az ajtót és ráültem az ágyra. Térdeimet felhúztam, s a kezeimmel átkaroltam őket, így azt hittem, hogy biztonságban lehetek. A szívem még mindig hevesen vert a rohanástól, azt hittem, ott helyben kiszakad belőlem.

Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem ott, de kopogás hallatszott az ajtó felől. Nem mozdultam. Erősebben kopogtak. Még mindig nem mozdultam.

- A rohadt életbe, nyisd már ki azt a cseszett ajtót! – kiáltotta Jace az ajtón kívülről. Engedelmeskedtem neki, lemásztam az ágyról, elfordítottam a kulcsot, s a férfi abban a pillanatban szinte beugrott a szobába. Egy percig csak nézett rám, nem tudta, hogy mit mondjon.

- É... én sajnálom – mondta végül, megtörve a kínos csendet. – Nem kellett volna azt látnod, nem akar..

- Majdnem megütöttél – szakítottam félbe halkan, szinte alig hallhatóan. Bólintott, majd az ágy felé biccentett. Leültem rá újból, mire ős is kényelembe helyezte magát, tőlem kicsivel távolabb.

- Kérdezz, amit akarsz – ajánlotta fel, fejét viszont lehajtva hagyta. Amint ezt kimondta, minden kérdés átfutott az agyamon, főleg olyanok, hogy mit csinált ott, a barlangban? Miről nem szabad tudomást szereznem?

- Miért most jöttél? – szegeztem neki a kérdést, mire mélyen a szemeimbe nézett, ami miatt kezdtem kellemetlenül érezni magam. Sóhajtott egyet, mikor feltettem neki a kérdést, valahogy számíthatott erre, hisz mi mást kérdezhettem volna?

- Édesanyád azt mondta, akkor jöjjek, mikor igazán szükséged van rám – suttogta, nekem pedig elakadt a szavam. Ennyire komoly lenne a helyzet? Bele sem akarok gondolni, hogy milyen veszélyek leselkednek rám, miközben élem az „életem”.