02. Chapter

Sziasztok Bogyókák! <3

Meghoztam a második részt, amiben egy új szereplő csatlakozik Fallon életéhez. A polgármester pedig döntésre jutott a falu megvédése érdekében. A következő részekben megismerhetitek Jonathan személyiségét! :)

Nagyon szépen köszönöm a komikat<3 

És természetesen a bővülő kis családunkat, immár 15-en(!!) vagyunk! Elképesztő! *.*

Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész, megpróbáltam kicsit hosszabbra írni, mint az előzőt! A következőt még nem tudom, hogy mikor hozom, ahogy az időm engedi! :)

Jó olvasást! xX

A hang hatására azonnal kipattantam az ágyból, felkaptam magamra egy ruhát és már futottam is a községháza felé, szólt a vészjelző sziréna. Mire odaértem, már rengeteg ember ácsorgott dideregve, sokan kabát nélkül, és várták, hogy mi fog történni. A polgármester lépett elő nagy köpenyében, megigazította a ruhadarabot, majd hangosan elkezdte felvázolni a helyzetet.

- Kis közösségünk védelme veszélybe került – köhintett, majd folytatta. – Elfogytak a katonáink, nincs senki, aki meg tudna védeni bennünket, ezért döntésre jutottam.

Már tudtam, hogy mit akar mondani, hisz tegnap mindent megbeszéltünk, sőt, én mondtam az ötletet is. Reménykedtem benne, hogy nem említi meg a nevem, hisz nem vetne rám jó fényt, ha a dolog rosszul sülne el.

- A döntésem pedig az, hogy az összes, itt élő férfit behívatom katonának, kiképzést kapnak és két hónap múlva megvívunk a környező falukkal! Visszafoglaljuk a birodalmunkat! – kiáltotta az utolsó pár szót, mire hangos éljenzés törte meg a nemrég uralkodó csendet, mindenki felharsant, egyedül én néztem farkasszemet Niallal. Szememben összegyűltek a könnyek, éreztem, ahogy kezdem elveszíteni önuralmamat. A fiú közelebb lépett, kézfejével óvatosan végigsimított orcámon, mire nem bírtam tovább, sírva borultam mellkasára. A hátamat simogatva próbált nyugtatni, de nem sikerült. Bármikor elveszíthetem őt, főleg most, hogy neki is harcolnia kell. A szívem hevesebben vert, fuldokolva vettem a levegőt mikor Niall ajkait éreztem a számon. Nyelveink lassú táncot jártak egymással, ki akartam sajátítani magamnak egész lényét, magamhoz akartam szorítani, s soha nem akartam elengedni. Lassan indult meg, a házunk felé kezdett sétálni, össze kellett pakolni a ruháit, már amiket magával vihet.  

Beléptünk kicsiny méretű parasztházunkba, édesanyám már otthon várt minket, kezében Niall ruháival és egyéb kellékeivel.

- Köszönöm – suttogta a fiú, elvette a csomagot, majd könnyes szemmel felém fordult. – Örökké szeretni foglak! Még a halálomban is.

Erőszakosan furakodtam hozzá, még utoljára be akartam szívni parfümének illatát, még utoljára magam mellett akartam érezni testét, mielőtt elmegy. Ellépett mellőlem, majd az ajtó felé indult. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, hátranézett, egyenesen a szemembe.

- Viszlát, szerelmem! – mondta, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót. Elment. Soha többet nem fogom látni és ebbe egyszerűen nem tudok beletörődni. Beszaladtam a szobámba és egy hatalmas ordítással az ágyamra zuhantam. Ez nem történhet meg velem! Folyton csak ezt mondogattam magamban, hátha valami csoda folytán Niall visszajön és örökre velem lesz. Hülye polgármester! Mi a francért nem volt jó az én ötletem? Akkor talán nem kellett volna a családokat „szétrombolni”!

Hirtelen felültem és az ajtó felé kezdtem szaladni, el akartam minden elől menekülni, mindent hátrahagyni. Bárcsak megtehetném! Kirohantam a házból és a „menedékem” felé futottam, Carterrel az oldalamon.

- Tudom, hogy mire gondolsz, és ne akard, hogy beleharapjak a vádlidba! – mormogta a fejemben.

- Fogd be, Carter! – lihegtem, és hamarosan elértem a célomhoz, megálltam, s egy pillantást vetettem az előttem lévő, hatalmas mélységre. A szakadék szélén álltam, már kész voltam ugrani, mikor egy hatalmas lökést éreztem a jobb oldalamon.

- Meg ne próbáld! – ordítja az ismeretlen férfi. A lökéstől a földre kerültem, onnan vizslattam őt. – Mi ütött beléd? Kioltanád az életedet egy fiú miatt? Hülye vagy? – korholt le. Nagy nehezen feltápászkodtam, így valamelyest a szemébe nézhettem az illetőnek.

- Ki maga? – tettem felé egy lépést, s összehúzott szemekkel vizslattam. Legyintett egyet, majd kezemet megfogva, húzni kezdett. Ellenkeztem, csapkodtam, de szorítása a csuklóm körül egyre erősebb lett, így hagytam, had vezessen. „Nagy meglepetésemre” az otthonomnál kötöttünk ki, a férfi bekopogott és hallottuk, ahogy édesanyám az ajtó felé igyekszik. Kinyitott az ajtót, s mikor meglátta a mellettem álló férfit, arca azonnal elfehéredett, kezei remegni kezdtek.

- Jonathan – suttogta édesanyám. A férfi bólintott, majd minden engedély nélkül beljebb lépett, magával húzva engem is. Lökött rajtam egyet anyám felé, majd nagy nehezen megtaláltam az egyensúlyomat.

- Takaros kis házikó – kezdett el sétálgatni a lakásban. Édesanyámhoz fordultam, mikor a férfi beljebb ment a házban.

- Ki ez a fickó? – kérdeztem suttogva. Rám nézett, szemeiben mintha tűz égett volna.

- Egy régi ismerős – mondta, remélve, hogy ezzel véget vethet a beszélgetésnek. – Menj fel a szobádba és semmiképp ne merj lejönni! – utasított, mire zavartan, de felfutottam az előbb említett helységbe. Az ajtómat résnyire nyitva hagytam, hogy valamelyest értsem, amit beszélnek.

- Mit keresel itt? – kérdezte dühösen, remegő hanggal az édesanyám. Egy percnyi néma csend után a férfi megszólalt.

- A lányért jöttem. Amelia a halála előtt azt mondta, hogy mindenképp kerítsem elő és legyek mellette – a szavak, mint a vízfolyás, ömlöttek a szájából. Ajkaim elé kaptam kezemet, hogy ne sikítsak fel, még véletlenül se.

A férfi valószínűleg velem egykorú lehet, a haja világosszőke, ajkai teltek, kihangsúlyozva ezzel férfias arcvonásait, és, hát valljuk be, elég sármos. Fekete, szűk farmer van rajta és egy sima, egyszerű fehér pólót visel, melyen keresztül tökéletesen kirajzolódnak izmai. Vajon mióta figyeli az életemet? Miért épp most keresett fel? Ezek a kérdések egyszerűen nem hagytak nyugodni. Halk lépteket hallottam a szobám felé közeledni, ezért hátrálva próbáltam megtenni az utat az ágyamig, sikeresen. Jonathan kopogott be, majd azonnal be is lépett.

- Jól vagy? – kérdezte furcsán, de komoran. Bólintottam egyet, mire a kis polcos szekrényemhez lépett, ami teljesen el volt halmozva mindenféle irománnyal. Levette a Zabhegyezőt, mely kissé meg volt viselve. Nem tehetek róla, egyszerűen imádom.

- Miért jöttél? Miért pont most? – emeltem fel kispárnámat, majd kezeimmel a hasamhoz szorítottam.

- Hallottam, hogy a faluban behívták az összes férfit. Gondoltam jól jönne egy kis segítség – rántott vállat. Felém lépett, lehajolt, majd gyönyörű barna szemeivel egyenesen az enyémekbe nézett. – Hidd el, szükséged lesz a segítségemre.

Ezzel be is fejezte a mondandóját, nagy léptekkel kisietett a szobából, én pedig újra a sírás határán voltam. Carter odafeküdt mellém, fejét az ölembe hajtotta, én pedig elkezdtem a simogatni.

- Majd valahogy túlvészeljük ezt az egészet – próbált nyugtatni, ami sajnos nem sikerült. Hátradőltem az ágyamban és megpróbáltam legalább egy cseppet megnyugodni.