04. Chapter

Sziasztok Bébik! <3 

Hülye köszönés lvl 100 :D Mindegy, hagyjuk. Először is, meg szeretnék kérni mindenkit, hogy: Szavazzon, hogy mikor legyenek a részek! 

Köszönöm szépen az édes komikat, nem győzöm elégszer mondani, hogy milyen sokat jelentenek! Köszönöm a 19(!!!!) feliratkozót! *.* De komolyan..

Megpróbálom rendszerezni a részeket, úgy, hogy hetente egyszer hozzak, így megfelelő hosszúságúakat tudok írni. 

A részről még annyit, hogy ebben megtudhatjátok, miket szokott Jace a barlangban csinálni, és hogyan került be Fallon a tanács tagjai közé.

Jó olvasást! :) xX

                  ~Jonathan szemszöge~   

   

Nem hiszem el! Hogy képzelte, hogy csak úgy követ engem? Tisztán és érthetően elmagyaráztam neki, hogy maradjon a házban, ki se tegye a lábát a küszöbön, de ezek szerint más módszerekhez kell majd folyamodnom. Ő olyan ártatlan, mindig ezt látom, mikor a szemébe nézek. Tudatlan. Nem tudja, hogy a tettei komoly bajba sodorhatják őt, sokkal jobban kéne vigyáznom rá. Ezt megfogadtam annak idején az édesanyjának. Most jut eszembe, miért szólította azt a nőt édesanyának? Talán… talán az asszony nem mondta el neki? Lehetetlen, hogy nem tud róla!

Halántékomat vakargatva néztem, ahogyan Fallon magzati pózban alszik az ágyon. Megígértem neki, hogy előkerítjük a barátját, de egyelőre még azt sem tudom, hogy hogyan fogom őt megvédeni, úgy, hogy a saját testi épségemre is tekintettel kell, hogy legyek. Ki kell eszelnem egy tervet, de nagyon sürgősen.

Hátat fordítottam az édesen szuszogó lánynak, majd a barlang felé vettem az irányt, a lehető leggyorsabban oda akartam érni. Most már többször a hátam mögé pillantottam, rendesen meggyőződve arról, hogy tényleg senki nem követ. Amint elértem a barlanghoz, azonnal a kis asztal elé léptem, ahol a befejezetlen folyadék volt. Ahhoz, hogy igazi varázsló-boszorkány legyek, felülmúlhatatlan képességekkel megáldva, meg kell innom a „kotyvalékot”. Ez a fajtánknál létfontosságú, hisz aki huszonöt éves koráig nem kapja meg, vagy nem készíti el, örök életére ember marad. Én szerencsémre még pont beleférek a lenyűgöző huszonhárom életévemmel. Ez az átka a boszorkányságnak, rengeteg megpróbáltatáson kell keresztülmennünk ahhoz, hogy teljesen „kifejlődjünk” és használni tudjuk a képességeinket. Édesapám már kiskoromban megtanította, hogy hogyan készítsem el az effajta likőröket, addig kényszerített a főzésére, míg szempillantás alatt el nem tudtam készíteni.

Lassan hozzáadtam az összes adalékot, felforraltam a folyadékot, majd forrásponthoz közeli állapotban fogtam, és az egészet lefolyattam a torkomon. A fájdalomtól felordítottam, szinte marta a torkomat, a lélegzetem is elállt. Hirtelen a lábaim reszketni kezdtek, majd hamarosan felmondták a szolgálatot és a földre estem. Nem ájultam el. Még.

Kis idő múlva az érzés alábbhagyott, de beszélni még mindig képtelen voltam. Lassan felküszködtem magam álló helyzetbe és görnyedten, de visszaballagtam az íróasztalomhoz. Azonnal papírra vetettem, hogy milyen hatással volt rám az elixír, és azt is, hogy miként készítettem el, egyes anyagokból mennyit adtam hozzá. Miután végeztem, oldalra fordultam és kezeimet térdeimen pihentettem, fejemet pedig lehajtottam. Megpróbáltam visszahozni a normális légzésemet. Hamarosan teljesen normalizálódott a helyzetem, bár halkan, de tudtam beszélni, ezért visszaindultam a házhoz, hogy újra átgondoljam, miképp akarom kiszabadítani a fiút. Bár nem volt ínyemre a dolog, mégis belementem, hisz a legfőbb dolog az, hogy Fallon boldog legyen. Melegséggel tölt el, mikor mosolyogni látom, és mikor tudom, hogy boldog.

Nagyokat lépkedve siettem az otthonomhoz, egy kicsit még mindig kábult voltam az italtól, de megpróbáltam minden erőmet összeszedni. Ha Fallon nem lesz ott…

Beléptem a házba, majd egyenesen a kis szoba felé vettem az utam, ahol legutoljára a lányt hagytam. Hirtelen nyitottam ki az ajtót, majd szinte hallottam, ahogyan a hatalmas kő leesett a szívemről. A lány az ágyon ült, nagy szemeivel engem vizslatott.

- Hol voltál? – kérdezte gyengéden, szinte alig hallhatóan.

- Az nem a te dolgod – korholtam le, majd leültem a kis fotelba, szemben az ággyal. Lábaimat keresztezve felraktam az üvegasztalra, majd hirtelen újra Fallon-ra néztem és feltettem egy gyors kérdést, mely nem hagyott nyugodni.

- Hogyan kerültél be a tanácshoz? Oda… ott csak öregek vannak – kezdtem tudakolni, a fejemben elég sok volt a szürke folt, ha a lányra gondoltam.

- A nagyapámat megölték egy harcban, és mivel apám is meghalt, nekem kellett átvennem a helyét – felelte lehajtott fejjel. Összehúztam a szemeimet, majd kézfejemet kezdtem vizsgálni, mintha valami érdekes lenne rajta.

- Őszintén, miért akartál leugrani? - kérdeztem habozás nélkül. Végig sem gondoltam, máris kimondtam. Nem felelt.

- Niall milyen körülmények között élt? – tettem fel az újabb kérdésemet, kíváncsiságomat nem tudtam leplezni. A lány szúrósan nézett rám, mire én felhúztam egyik szemöldökömet. Most mi van, csak egy egyszerű kérdést tettem fel!

- A családja dúsgazdag és nem nézik jó szemmel, ha nálunk tölti az időt, emiatt már rengeteg vitájuk volt – nevetett keserűen, hangján éreztem, hogy mihamarabb be akarja fejezni ezt a beszélgetést. Bólintottam, lábaimat nehézkesen vettem le az asztalról, felálltam a fotelból, majd az ajtó felé indultam. Kicsit megszédültem, az elixír erős hatása még mindig a testemben lappangott, még mindig kábultnak éreztem magam minden egyes mozdulatnál.

- Jace, éhes vagyok… - fogta két karjával a gyomrát Fallon, mire mosolyognom kellett. Intettem neki, hogy kövessen. Felpattant az ágyról, majd azonnal utánam sietett.

Amint leértünk a konyhába, előkerestem egy serpenyőt, tettem bele egy kis zsírt és meggyújtottam a tűzhelyet. Előkerestem a tojást, kiválasztottam belőle tíz, viszonylag nagyobb darabot, majd felütöttem őket egy tálba, amit odaadtam a lánynak, hogy felverje.

- Te tudsz főzni? – nézett rám hitetlenkedve, mire lesajnálóan elmosolyodtam.

- Ez csak egy tojásrántotta – vontam vállat, majd folytattam az előkészületeket.

Miután a zsír elolvadt, beleöntöttem a tojást és pár percen belül kész is volt. Levettem a polcról két fa tálat, elővettem egy villát és kiszedtem az adagokat, majd azonnal nekiláttunk elfogyasztani. Nem beszéltünk, mégsem állt be az a tipikus kínos csend a levegőben, pusztán csak jól esett ez a kis csendesség mindkettőnknek. Lassan eszegettem az előttem lévő ételt, nem akartam elsietni.

- Hogyan tervezed Niall megmentését? – kérdezte két falat között.

- Fogalmam sincs – vontam vállat, majd folytattam. – Először is ki kéne derítenünk, hogy hol táboroznak, ami nem túl könnyű, tekintve, hogy csoportokra osztják őket és az erdő legmélyén edzenek, hogy semmi se zavarja őket. Amúgy ilyen könnyű – csettintettem az ujjammal és egy gúnyos mosolyt vettem fel. Fallon megforgatta a szemeit, majd folytatta az evést. De komolyan, még fogalmam sincs, hogyan fogjuk megmenteni a hősszerelmest, mindenesetre hamarosan el kéne kezdeni gondolkodni a terven. De… miért is jó az nekem, ha visszahozom a fiút? Ja, tényleg! Fallon megfogadta, hogy nem próbál megszökni, és így legalább biztonságba lehet. Hogy én milyen zseni vagyok! Már megint rám tört az a kis önteltségi roham, amit úgy imádok!

Gyorsan elpakoltam a tányérokat és visszakísértem a lányt a szobába, aki mögött mentonja szorosan haladt. Vajon észrevette már, hogy nekem nincs mentonom? Tudom, ez furcsán hangzik, de a boszorkányoknak nincsenek ilyesféle „lelki társaik”, akikkel együtt érezek. Nem tudom, hogy a mi őseinknél miért nem alakult ez ki. Viszont egy baj van az egészben, ha a lány rájön, hogy nincs mentonom, akkor elkezd kérdezősködni, hogy mi történt, vagy ami még rosszabb, hová tartozom. Akkor pedig kiderülne, hogy varázsló vagyok, ami nem vetne túl jó fényt rám.